Van egy jófej tajvani szobatársam. Minden nap főz nekem kaját. Ha megkérem, ha nem. Múltkor majdnem összeomlott neki a világ, amikor nem akartam enni frissen sütött étkéből, gyorsan szedtem is magamnak pár falatot. Felsejlett, hogy meleg, de ezt gyorsan kizártam (nem tudom miért). Aztán elkezdtem gondolkozni azoni, hogy hazaviszem, mert a srác egyszerűen ilyen. Kaptam tőle füzetet, sört, minden nap kaját, stb. Jó lesz rabszolgának.

Aztán tegnap este fény derült a dolgokra. A srác egy önző alak volt, míg ki nem ment Mongóliába önkéntes melóra, ahol megváltozott neki a világ. De nem is ez az érdekes. Egy évvel ezelőtt az édesanyja tüdőrákos lett és elment. Egy olyan nő volt, aki reggeltől estig pörgött, alelnök volt egy cégnél (csak azért nem elnök, mert nő), mindenkinek segített, csomót adakozott, stb. A srác egy évig letargiában volt és itt kezdte összeszedni magát Mannheimben. Az, hogy főzött másoknak, szerintem kicsit édesanyja gondoskodására emlékeztette. Kicsit megélte vele az édesanyja emlékét.

Kicsit durva, ha egymás mellé tesszük az első és a második bekezdés utolsó mondatát.